Az egyik családi legenda szerint a nemességet II. Andrástól kapta a család, melyet Luxemburgi Zsigmond meg is erősített később. Egy másik változat úgy tudja, II. Ulászlótól kapta volna a nemességet két fivér 1508-ban. A Demeczky Mihály számára 1699-ben kiállított nemesi bizonyságlevél szerint felmenői a primorok vagy lófők csoportjába sorolható gyergyószéki székelyek voltak.

Az alábbiakban Balogh Judit: A székely nemesség kialakulásának folyamata a XVII. század első felében című munkájából szemezgettem. Elsősorban a székelység különleges közjogi helyzetével és a társadalmi tagozódás viszonylagosságával kapcsolatos részeket emeltem ki. Úgy gondolom ezek ismeretében könnyebb megértenünk, miért fogadhatták el az igen szűkszavú bizonyságlevelet a nemesség bizonyítékaként.

„A székelység letelepedésével kapcsolatosan számos elmélet ismert a történeti irodalomban. Annyi mindenesetre többé-kevésbé bizonyosnak látszik, hogy a székelyek, akármilyen származásúak voltak is, egyfajta „csatlakozott népelem” funkciót töltöttek be a magyar seregekben, mint ahogy ezt későbbi, középkori történetük és hadviselési szabályaik is mutatják.”

„A 15–16. század fordulóját a székely társadalom úgy érte el, mint egy rendkívül zárt entitás, a Magyar Királyság sokszínűségéhez és a különböző részeket jellemző fejlődésbeli különbségekhez képest is rendkívül archaikus egysége, társadalmi csoportja. A 16. századra is áthagyományozódott az a közös tudás, amely szerint a székely társadalomhoz tartozó úgy határozta meg saját identitását, ahogyan ezt a külvilág is tette: a székely társadalom egyúttal nemes székely társadalom is volt, a székelységhez tartozás egyet jelentett egy kollektív nemesség birtoklásával. ...”

„A kollektív nemesség általánosan elismert volta ellenére időnként megtörtént, hogy székely ember olyan kiváltságokban részesült, amelyek nemesítéssel jártak együtt vagy azzal voltak egyenértékűek. Ilyen különösen a középkorban a birtokadományozás, de ilyen a később megjelenő címeradomány[1] is.”

„... a székelység nagyon sokáig képes volt megőrizni sajátosságait, különleges kiváltságait és archaikusnak, vagy legalábbis egyedinek tekinthető társadalmi tagozódását. ... a székely társadalom összetétele még 1848 körül is nagyjából ugyanazokat az arányokat mutatta, mint a 17. század legelején, azaz többé-kevésbé megőrizte egy szabad paraszti társadalom jellegzetességeit. ... a székelység ekkor egyet jelentett a katonasággal. Amint a nemesség fejenkénti katonáskodása nemessége sajátossága volt, ugyanúgy a székelység mint kollektivitás tartozott az uralkodónak katonai szolgálattal, és annak fejében mint kollektivitás élvezte a nemességgel járó kiváltságokat. ... A székelység földje, minthogy a szokásjog szerint ősfoglalás útján szerezték, mentes volt minden királyi jogtól[2], így volt biztosítva a székely közösség számára, hogy a területek akkor is a székelység birtokában maradnak, ha a birtokosuk fej- és jószágvesztésre ítéltetnék.”

„A 15–16. század során, sőt a 17. század elején is a székely társadalom még őrizte alapvető hármas tagolódását, amely a katonai jellegéből következett. Ez a hármas tagolódás valójában azonban egy kettes tagolódás volt, ugyanis a székelység 85 %-a beletartozott abba a két nagy csoportba, amely a székelységet alkotta. Az egyik az úgynevezett tisztviselő réteg volt, akik lóval katonáskodtak, és a tisztségeket betöltötték, a másik pedig a gyalogosok rendje. A tisztviselő rétegen belül létezett egy rendkívül szűk csoport, akik tekintélyük, később növekvő hatalmuk következtében a székelyek elsői voltak, őket leggyakrabban primoroknak vagy főnépeknek nevezték.”

„A klasszikus kategóriák annyira átjárhatóak, hogy a valóságról vajmi keveset mondanak el. Az összeírások legalábbis azt mutatják, hogy aki 1602-ben a nemesek között említtetik, az sok esetben 1614-ben már csak a lófők között van összeírva, 1627-ben pedig a neve mellett megjegyzik, hogy „szolga mostan”. Az állandó katonáskodás nagyon sok rizikófaktort épített a székelyek életébe. Egy-egy hadjárat után az összeírások[3] egész falvak férfilakosságáról állítják, hogy debilis, azaz súlyosan sérült, esetleg béna. Ilyen körülmények között a kategóriák folyamatosan cserélődtek.”[4]

A család nemességének egyetlen írásos bizonyítéka az 1699-ben Demeczky Mihály részére Gyergyószék által kiadott nemesi bizonyságlevél másolata. Erről részletesen itt olvashatunk: Demeczky Mihály nemesi bizonyságlevele.1699

Vélhetően Kassán való letelepedésekor is fel kellett mutatnia a városi tanács előtt valamiféle, származását igazoló iratot[5], ennek azonban úgy tűnik nem maradt nyoma Kassán. A Kassai Városi Levéltár (Archív Mesta Košic) tájékoztatása szerint az úgynevezett új polgárok könyve, amelybe az újonnan polgárjogot elnyerők jegyeztettek be, történetesen hiányzik az adott időszakból (1666 előtt nem szerepel (hiszen csak 1677 körül költözött oda), a következő kötet pedig 1730-tól indul.) Ami fura, hogy az úgynevezett városi könyvekben sem szerepel a neve, ahová elvileg szintén bejegyezhették az új polgárokat.

Tény, hogy a XVII. század végén nincs a család birtokában felmutatható nemeslevél (talán nem is volt, lásd a fent idézett Balogh tanulmányt), így Gyergyószék közgyűlésének kell hinnünk. Úgy látszik, az igazolás bizonyító erejű lehetett, mert a rákövetkező nemességigazolások[6] alkalmával a család mindig igazolni tudta nemességét. Nagyapám legidősebb bátyja, Antal, 1916-ban hivatalos bizonyítványt kért régi magyar nemességéről Abaúj-Torna vármegyétől. A „Hatósági bizonyítvány” Demeczky Mihály 1904-es kérvényéhez hasonlóan bővelkedik értékes genealógiai adatokban. Megtudjuk belőle, hogy az említett Mihály fia László (1697-1770) „...úgy az 1725-ik, mint az 1732.-ik évi nemesi nyomozatok alkalmával felmutatván Gyergyószéknek apjuk Demeczky Mihály, részére 1699-ben kiadott nemesi bizonylatát, nemessége kétséget kizáró módon igazoltatott.”