Apja: Demeczky Mihály (1883-1943)

Anyja: Simacsek Teréz (1891-1945)

Örökbefogadott leánya: Demeczky-Kalmár Ilona (1933-2007)

Családfa: III. tábla

 

1911. december 30-án született Kassán. 1923-27. között a ciszterci rend egri Szent Bernát–gimnáziumának tanulója. (A harmadik osztályt hiányzás miatt ismételnie kellett.)[1] 1933-ban (már Budapesten) tesz reálgimnáziumi érettségit. 1941-ben A tőke, 1942-ben A Mai Nap közgazdasági „belmunkatársa” és kiadóhivatal tisztviselője.[2] 1944. január 1-ével tartalékos zászlóssá nevezik ki a budapesti állomáshelyű Magyar királyi 101/I. honvéd híradó zászlóalj parancsnoksága híradó csapatánál, a 31.551/eln. 8. b. – 1944 számú körrendelet alapján.[3] Nem tudjuk biztosan, de valószínűleg a keleti fronton esik orosz hadifogságba, majd 3 éven keresztül Kijevben hadifogoly. Itt barátkozik össze hadifogolytársával, Tardy Lajossal[4], aki Szaggatott krónika című visszaemlékezéseiben szeretettel idézi fel alakját, és néhány közös élményüket. Nézzük, milyen emlékeket őrzött meg róla Tardy:

 

„1947 júliusa. Két héttel ezelőtt indult el háborútól megviselt tehervagonokból álló ütött-kopott szerelvényünk a láger ipari vágányáról, hogy roppant vargabetűkkel – Csernovic, majd Máramarossziget érintésével – a debreceni nagy „fürdetés” után immár polgári szerelvényre szállva, több mint háromévi fogság után hazaérkezzem szülőfalumba, Budapestre. ...

A debreceni személyvonat mozdonyának vezetője felettébb óvatos férfiú lehetett. Már jóval a Nyugati pályaudvar üvegtelen üvegcsarnoka előtt a szerelvény egy féllábú hadirokkant iramát vette fel (1947-ben vonatjaink egyébként legjobb esetben is csak döcögtek), de az indóházhoz közeledve – mintha csak a józanság felé akarná visszalendíteni patológiásan túláradó érzéseinket – csigalassúsággal vánszorgott a pályaudvar körút felőli részén várakozó, tömegében immár kivehető hozzátartozók felé. ...

Ekkor már ízelítőt kaptam mindarról, amit addig – jórészt túlzó, de alapjában igaz – elbeszélésekből tudtam: a város pusztulásáról. A villamosok, buszok jártak, de mindenütt lyukak tátongtak, romok ijesztgettek. ...

... a Kijevtől Pestig tartó, csaknem kéthetes út folyamán az emberség és az egymásra találás megannyi új ízét ízlelgethettem! Ukrán parasztasszonyok nyújtottak be marhavagonjainkba egész sajtárnyi aludttejet, sózott uborkát, nemegyszer pirogokat is. Máramarosszigeten a helybéli magyar és román asszonyok és leányok szervezetten végezték feltáplálásunkat, egyenesen „gasztronómiai” alapokon: minden egyes ember egy csodálatosan kisütött félcsirkét kapott. És az a barátságosság, amellyel akkor a román tisztek és katonák ott irántunk viseltettek! Majd határainkon immár belül minden kis faluban csajkáinkba a plébános közreműködésével a helyi MNDSZ [Magyar Nők Demokratikus Szövetsége] szervezetéhez tartozó és nem tartozó nők forró, illatos, sűrű gulyást mértek.

Ezekben a napokban töltöttem be harmincharmadik életévemet. ... A hazatérés élményvilága ... eddigi életem mezsgyéjét, életutam első önálló szakaszának lezárulását jelentette. A háborús és hadifogolyévek után végre fel akartam építeni felnőtt életemet, fokozatosan ráébredve arra, hogy a régi alapok elenyésztek, és a nekem tetsző új alapokat még nem találtam meg.

Nem követtem Demeczky Jóska, szeretett hadifogolytársam és Kijevben szerzett barátom példáját.[5] Jóskát – a szó derűsebb értelmében – bosszantotta, hogy én – egyetemen, majd magánúton szerezett orosz nyelvtudásomnál fogva – milyen könnyen közlekedtem a lakossággal, és ezáltal mennyi – főleg élelmiszerekben kifejeződő – előnyre tettem szert. Persze „zsákmányomat” mindig megosztottam vele s a legjobban rászorultakkal. Egyszer nagy titokzatosan közölte velem, hogy négy hónap múlva utol fog érni ebben. Csodálkoztam ezen, hiszen nem volt a lágerben semmiféle orosz nyelvkönyv és nyelvkurzust nem lehetett tartani, de tudtam: Jóskától minden kitelik.

És valóban négy hó elteltével Jóska este, munka után leül az asztalhoz – mert akkor már ilyen is volt – és erősen szlávos mondatokat intéz hozzám, melyek valahogy így kezdődtek: „Pán Lajos, budeme bálákáti po nasemu movi”, és még érthetetlenebbül folytatódtak.

Nem értettem a dolgot – Demeczky Jóska pedig azt hitte, hogy én csak ugratom. Nagy nevetés, és Jóska részéről nem csekély bosszankodás közepette derült ki, hogy egy élelmes csokoládégyári – itt dolgozott Jóska – ukrán könyvelő szabad óráiban saját ukrán anyanyelvére oktatta szorgalmas tanítványát, aki abban a hiszemben végezte fáradtságos tanulmányait, hogy az orosz nyelvet sajátítja el.

Demeczky Jóskával – többek között – két emlékezetes élményem akadt. Az egyik az volt, amikor a szovjet élelmezési egységek nagy mennyiségű, németekről zsákmányolt, de franciaországi eredetű szólósprágakonzervet osztottak ki lágerünk élelmezési raktárának; a helyi lakosság ugyanis élvezhetetlennek találta ezt a „növényt”, amelyet valaha Budapesten, ilyen minőségben legfeljebb Gundel és Ritz mért ki a legdúslakodóbb vendégeinek méregdrága áron. Nos a mi lágerünkben sem voltak hajlandók ebből az „undorító csigás ételből” táplálkozni, pedig a sok kása után rádöbbenhettek volna arra, hogy olykor érdemes az ősi megszokottságon felülemelkedni... Demeczky Jóska, Vajda Pali meg én viszont szinte őrjöngtünk a boldogságtól - és az egész hatalmas készlet ránk maradt. Lágerünk magyar szakácsát, Tallódi mestert, a debreceni Arany Bika étterem egykori ételművészét megkértük, hogy vaj- és zsírporciónkat teljesen bevetve napi háromszor készítse el különféle elkészítési módokon – sütve, főve, rántva, stb. – ezt a mennyei mannát. Amit ő meg is tett, és több hónapig éltük a léha ínyencek megvetendő, és irigylésre méltó gasztronómiai életét. ...

Nos, Demeczky Jóskával, aki a m. kir. honvédségnél a rendkívül magas – vagyis a nehéz helyzetekben valóban tisztként bevethető – zászlósi rang tulajdonosa volt, egy vagonban utaztam haza, Magyarország irányában. Az út, mint mondtam, soká tartott, de rengeteg remek friss szalmánk volt a marhavagonban, és jóformán éjjel- nappal aludtunk a rendszerint állongáló szerelvényeken, ám álmunk tartósságát csak javította, ha a kerekek sokat ígérő kattogása kísérte szendergésünket.

Egy állomáshoz – vagy talán csak egy magányos szilvafához – érkezve, marhavagonokból álló szerelvényünk hirtelen megállt, és felriadva felébredtem. Mit látok: Demeczky Jóska, ez a vidám, bohém, örökké könnyű kalandokat tervező, szelíd betűiszonyban szenvedő férfiú[6] notesze fölé hajlik és ír, kalkulál.

Hadd tegyem hozzá: Jóska végtelenül demokratikus felfogású ember volt, már idehaza is, de a szó haladó polgári értelmében. Kevés érzéke volt a személyi kultusz tobzódásának általunk is érzékelhető szocializmusához. Az orosz és ukrán néphez – akárcsak én – szenvedélyesen ragaszkodott, és tagjait a világ legjobb embereinek tartotta. Ugyanazt a véleményt vallottuk a nagy alkotások, szociális vívmányok és egyéb hatalmas eredmények vonatkozásában. De mindketten – helyesebben Vajda Palival mindhárman – megértettük: egy nagy kisiklás korában ismerkedtünk meg ezzel az országgal, és e vargabetű nyomait unos-untalan felfedeztük. Nekünk e tekintetben döntő traumánk volt a lágerünk mellett elhúzódó vágányok Szibéria felé haladó szerelvényeinek marhakocsijaiban, a vaskályhákkal ellátott „tyepluskákban” a drótkerítéses ablakokból kitekintő borostás, megtört arcú emberek vigasztalan látványa. Nekem személyesen az, hogy egyre hozzáférhetőbb, ideiglenesen négy oldalra zsugorodott lapokban, amelyeket orosztudásom jóvoltából fogolytársaim közül egyedül én tudtam elolvasni, minden egyes esetben legalább nyolcvanszor, általában azonban több mint százhússzor szerepelt Sztálin neve, márpedig százféleképpen variált , mégis lélekölően sztereotip magasztaló jelzők társaságában . Még a helyi jiddis – tehát a németül tudó olvasó számára is többé-kevésbé érthető – lap, melyet egyszer politikai tisztünk, illetve tisztnőnk köpenyéből csórtam ki, vezércikke is így végződött (ugyan mi mást tehetett volna a jámbor szerkesztő): mázeltov, mázeltov, haverosz Sztálin – vagyis jó szerencsét, jó szerencsét, Sztálin elvtárs. (Amiből egyébként az is kiviláglik, hogy a honi „haver” szó voltaképpen elvtársat is jelent; ez adta számunkra, magyarok számára e toposz sajátos ízét.)

Demeczky Jóska bebeszélte magának, hogy ez a személyi kultusz nálunk is lábra fog kapni – hogy igaza volt-é vagy sem, ki-ki döntse el önmaga –, és arra az elhatározásra jutott, hogy két hónapot, precízebben hatvan napot még az ő szeretett Budapestjén fog eltölteni abból a célból, hogy elhagyott nagyszámú menyasszonyát még egyszer istenigazában megvigasztalja, majd átrepül liverpooli rokonaihoz Angliába[7].

Saját közlése szerint háromévi kijevi tartózkodása során hétszázharminc ukrán szót tanult meg. És most, noteszében számára bonyolultnak tűnő számításokat eszközölt, hogy hány ukrán szót kell naponta elfelejtenie ahhoz, hogy hatvan nap múlva már egyetlenegyet se tudjon, hogy szerényre szabott nyelvtanulási készsége számára – melyet az angolra kívánt kizárólag koncentrálni – ne jelentsen ballasztot az ukrán szókincs.

Meg kell mondanom, rázott a röhögésbe átmenő nevetés barátom e kissé infantilis elképzelésétől.

Egyébként Demeczky Jóska a vagonban jelzett határidőre tényleg eltűnt az országból. Ausztriából még kaptam szeretettől áradó, ám keserű élményeit túlságosan élénk színekben ecsetelő híradást tőle, én pedig célirányosabbnak véltem, hogy nyomban ugyanazon szeretet hangján, de mégis arra kérjem: ha ír, csakis önmaga hogylétéről írjon.

Levelemet nyilván nem jól értette: igaz bánatomra azóta sincs hírem róla, azt kivéve, hogy néhány éve meghalt. ..."[8]

1947-ben kivándorol Ausztriába, ahol továbbra is újságíróként tevékenykedik. A Szabad Európa Rádió és több emigráns lap munkatársa.[9]

1958 januárjától kerül a CIA látókörébe a Kollényi György vezette egyik ausztriai székhelyű magyar hírszerző csoporttal kapcsolatban.[10] A titkosítás alól feloldott iratokból[11] az tűnik ki, hogy információkat gyűjtöttek róla, és a beszervezését fontolgathatták (de többek között az is kiderül, hogy akkoriban a New Yorki Képes Magyar Magazin (Illustrated Hungarian Magazine)[12] külsős szerkesztőjeként dolgozott.) Az utolsó vele kapcsolatos, 1959. július 15-én kelt feljegyzés szerint „a célszemély jelenleg érdektelen szervezetünk számára.”

Ő maga nem házasodott meg, viszont örökbe fogadta, és felnevelte egy volt hadifogolytársa leányát – Demeczky-Kalmár Ilonát. 1991. szeptember 29-én hunyt el Salzburgban.

 

Források:

Ifj. Demeczky Mihály gyászjelentése.1925

Demeczky Stefánia gyászjelentése.1934

Demeczky Mihály gyászjelentése.1943